Szerdán elmentünk Anyával moziba. Ketten.
A dolog szenzációértékét növeli, hogy mióta tudtunk a jövevény érkezéséről nem volt alkalmunk efféle szórakozásra. Elvileg ugyan az áldott állapot nem feltétlenül akadályoz meg abban, hogy üldögélj másfél órát, viszont ha a gyerek jól helyezkedik, akkor ülő helyzetben pont úgy tud nyomni néhány ideget, hogy negyed óra alatt szédüléses, hányingeres rosszullét fogjon el. Tapasztaltuk.
A szülés után meg a 24 órás szolgálat, a 2-3 óránkénti szoptatások nem teszik lehetővé a hosszabb eltávot. Nem is beszélve a bitang erős kötődésről, ami Anya lelkét a kicsiéhez köti. Egyszer vittem el egyedül sétálni Pankát, nagyjából fél órát voltunk távol, de mikor visszaértünk Anya úgy ölelte magához csemetéjét, mintha évek hosszú nélkülözését kellene bepótolnia.
A helyzet akkor kezdett normalizálódni, amikor kicsilány úgy döntött, hogy ő bizony nem fog virrasztani, micsoda hülyeség ez, hogy neki este fel kell kelnie szopizni. Hagyjuk őt békén, szépen kialussza magát, aztán majd jól bereggelizik. Ezt úgy három hónaposan már produkálta a szentem, de újabb három hónap (és egy Harry Potter film) kellett, mire Anyát annyira megdolgoztam, hogy hajlandó legyen elszakadni 4 órára lelke jobbik felétől.
Az esemény persze további logisztikai problémákat is felvetett, így (mivel nem adunk cumit a gyerek szájába) be kellett szereznem egy speckó Medela etetőpoharat, amivel a nagyi is meg tudja etetni a lányt, ha szükséges, szereztem szivargyújtóra kapcsolható 220 V-os adaptert a kocsiba az elektromos mellszívóhoz, és lefagyasztottunk vagy 10 liter anyatejet a biztonság kedvéért.
A nevezetes napon Panka babát leadtuk a nagyinál, és irány a mozi. Az odaút még teljesen rendben volt, anyuka csak picit aggódott (5 percenként azért megkérdezte, hogy ugye tényleg telefonál nekünk a nagymama, ha valami probléma van), jegyet is kaptunk a filmre, beültünk, megnéztük.
Dícséretesen viselte párom a megpróbáltatásokat, csak a film kétharmadánál kezdte sűrűn nézegetni az óráját, mennünk kéne, mi van ha felébredt, mi van ha ott sír és mégsem hív fel minket a nagyi, mindjárt szopi idő van, nem fog véget érni a film időben, és egyébként is, jaj mi lesz!
Ha próbáltál már aggódó kismamát suttogva megnyugtatni, átlátod helyzetem reménytelenségét. Sebaj, ahogy az utolsó mondatot kimondták a filmben és megjelent a The End felirat, mi már csuktuk is be magunk után a moziterem ajtaját és futólépésben megindultunk a kocsi felé (párom elöl, én utána). Ő vezetett.
Én kapaszkodtam, és próbáltam hatni a lelkére. Az ehavi casco-t még nem fizettük be, és ha összetörjük a kocsit, lassabban érünk oda, ráadásul biztos hívtak volna, ha bármi baj van, valószínűleg alszik a lány, mint az elmúlt három hónapban minden este. Sokat nem értem el, az autó csendesen száguldott a pesti éjszakában, párom a legrutinosabb taxisokat megszégyenítő manővereket mutatott be, és felháborodva hívta elő az összes szenteket, ugyan raknák már odébb az előtte szerencsétlenkedő úrvezetőket.
Érveimet rutinosan söpörte félre, és közben nagyon furcsán csillogott a szeme. Egyébként is mit szekálom, nem is megyünk gyorsan (mondta 90 km/óránál). Itt jöttem rá, hogy az idegzsába - ami ilyen hirtelen megszállta őt - csak akkor fog elmúlni, ha végre ismét magához szoríthatja a lányát. Ezután már csak csöndben drukkoltam.
Gyorsan odértünk. A kicsi lány persze aludt, mint a tej. Miután elindultunk a moziba rögtön megivott egy etetőpohárnyi anyatejet és beverte a szunyát. Meg sem moccant amíg meg nem érkeztünk. Akkor felemelte a fejecskéjét és széles, de álmos mosollyal nyugtázta, megjöttek anyuék.
Hazafelé apu vezetett, 40 km/órával, mert a hátsó ülésen anyu szoptatott.